Ma véget ért a hatodik ELTE-s szorgalmi időszakom. Persze egy csomó jegyet még nem tudok, és lesz egy szemináriumból beszámolóm jövő héten, plusz utána héten két vizsgám, de akkor is furcsa érzés, hogy nagyjából végeztem a BA-képzésemmel.

Hosszú félév volt ez, és egy hónap még mindig hátravan. Oké, itt most mondhatjátok, hogy pont a neheze van még hátra. Furcsa itt állni, de tényleg.

Igazából várom. Nagyon. Jó lenne már végezni.

Az elmúlt pár napban az iszonyatos mennyiségű édesség (ma zsinórban három zh-t írtam), a Once Upon a Time évadzáró, a Született feleségek finálé és a sok-sok Jóbarátok éltetett. Túl is telítődtem, most elvonó kúrára megyek - na, azért holnap még megnézem a Grace Klinika, a Született szinglik és a Modern család évadzárókat. Lehet, hogy a vonaton - kinek lesz kedve reggel hétkor már olvasni? Pff... hagyjatok már, pihenni is kell néha! Csak nem szabad túlzásba vinni.

Jó dolgokat szerettem volna írni, de láthatólag fáradt az agyam, így keine Energie dazu.

Legyetek jók, majd jelentkezem.

(Khm. A Grace évadzáróját biztosan nem nézem meg holnap reggel... hogyan tudnám letölteni? Jaja, fáradt vagyok, észlelhetitek...)

Eldöntöttem, hogy miért nem leszek egyetemi tanár. Mert nem akarok publikálni. Nem tudok szakcikkeket írni, nem tudok új eseményeket feltárni, még azon a területen sem, amit szeretek. Nem tudok kritizálni és ezt írásbeli formában közölni is. Nekem valami vagy tetszik, vagy nem, és egy mondattal meg tudom indokolni, de ennyi. Átadom inkább a terepet másoknak, akik értenek is hozzá.

Persze nem mondom, hogy soha, mert megeshet, hogy az elkövetkezendő két évben belém üt a mennykő, csak tudom, hogy mire vagyok képes és mire nem.

Ehhez kapcsolódóan meg az jutott eszembe, hogy utálok tanulni. Már általánosban és középiskolában is mindig kérdezte anyu, hogy mi lenne belőlem, ha rávenném magam a tanulásra? Mert - oh - én sohasem tanultam, inkább csak egyszer-kétszer átolvastam az anyagokat és úgy éltem túl. Persze ez az egyetemen nem mindig megy, de legtöbbször bejön. Mázlista vagyok ilyen téren, és kezdem úgy érezni, hogy elfecsérlek egy adottságot, amit nem kellene.

Középiskolában az egyik osztálytársam szivacsnak hívta az agyam, amit órán én meghallottam és odafigyeltem rá, azt vissza tudtam mondani - talán ezért is csak egyszer-kétszer olvastam el utána az anyagot. És volt, hogy szó szerint mondtam vissza, akár a német szöveget is!

Nem akarom fényezni magam, nem is akarok nagyzolni, csupán felvetni egy problémát, amit talán meg kell oldanom.

Ha nem lennék menthetetlen sorozatfüggő (szerintem már megint az vagyok, nincs kétségem efelől), annyi időm lenne, annyi mindent tanulhatnék...

No, Julcsi, rázd meg magad, nem fog fájni!

Azt hiszem, időközben megszerettem a futást. Már ott tartok, hogy négy kilométert futok 31 perc alatt, a cél ezt leredukálni 30 alá - nagyon rajta vagyok!

Ez csak azért furcsa, mert amikor egy hónapja elkezdtem, akkor a 25 perc is megterhelő volt, nemhogy ennyivel több. (Persze egy éve a 400 méter sem ment...) És ma sokkal ügyesebb voltam, csak háromszor álltam meg - először 16 (!!!) percet követően, utána egyszer inni, egyszer meg kilazult a cipőfűzőm. Illetve többször is éreztem késztetést, hogy leálljak, de vagy jött egy pörgős szám, vagy fejben azt mondtam magamnak, hogy nem, és mentem tovább.

Nemcsak a lelkemnek kell most ez, hanem az agyamnak, az arcomnak, a testemnek is.

Kár, hogy jövő héten annyira nem lesz időm futni. Holnap inkább tornázni megyek, kedd-szerda tanulás, nem hiszem, hogy bele fog férni (igazából későn érek vissza a koliba), csütörtökön zumba, pénteken meg már otthon leszek. Na, majd otthon átgondolom, hogy futok-e vagy 20 kilométert tekerek egy óra alatt - mert ez is hiányzik ám!

Jó, nem untatlak tovább benneteket, megyek német kritikát írni, ez az utolsó beadandóféleség, holnap meg majd már tanulok a négy zh-mra.

Legyetek jók, sok sikert a zh-khoz, beadandókhoz és majd a vizsgákhoz is!

Szerintem nagyon sokszor nem látom a fától az erdőt. Most igazából ezt arra értem, hogy szeptemberben négy éve lesz, hogy ismerem a Vásárcsarnokot a Fővámtéren, és voltam is a lenti részen - vagyis inkább a Matchban -, de azt eddig nem fedeztem fel, hogy más is van ott: halas standok és savanyúság. (Kérdeztem is sokszor magamban, hogy miért nincs savanyúság a Csarnokban? Hát van, csak körül kell nézni - ez a válaszom.)

Bár ezen azok után meg sem lepődöm inkább, hogy az emeletre először szeptemberben, vagyis három év után mentem fel. Jaja, tipikus én.

A lényeg, hogy vettem savanyúságot, bevásároltam gyümölcsből és zöldségből, úgyhogy mehet a hétvégi felvértezés hidegfront ellen. Háhá, most nem fog ki rajtam, most készülök rá. Úgyis én vagyok az erősebb.

Amúgy úgy tévedtem le, hogy láttam egy táblát, mi szerint lent vannak halak és savanyúságok. Valószínűleg ezerszer láttam már azt a táblát, csak eddig nem tulajdonítottam neki jelentőséget.

***

Tegnap egy németes csoporttársam, akivel december óta nem találkoztam, mert nem volt közös órám, megkérdezte, hogy mióta vagyok szőke. Nem vettem fel, csak csodálkoztam egyet azon, hogy szerinte ez a hajszín szőke. Jó, egy picit lehet, de még akkor is inkább vörös. Mindegy, aranyosan válaszoltam, hogy húsvét óta.

Az már egyébként bizonyos, hogy mindenki mást tart szőkének és mást barnának, meg ilyenek. Pl. emlékszem, hogy a franciák szerint (Finnországban) a hajam szőke volt, pedig szerintem az alapszínem barna, még ha elég világos is. Én is más emberre mondanám, hogy szőke vagy barna, mint mások. De ez így van jól, ezért sokszínű a világ.

***

Kellemes hétvégét! Élvezzétek még a mai meg a holnap meleget, amíg lehet. Én gyűjtöm a D-vitamint, annyi szent!

Néha úgy érzem, hogy kezdek ehhez a dalhoz idomulni. Nem hiába hét éve a kedvenc számom, és ha nem hallom huzamosabb ideig, akkor esténként folyton ezt dúdolom lefekvés előtt, vagy valahogy akkor is belopózik a napomba. Persze Kata is jól énekli, de Mayát nem lehet utolérni, nem tudom, miért szeretem jobban a német verziót...

Lehet, hogy a cím teszi: Ich gehör nur mir - Csak magamhoz tartozom.

***

Miért nem tudok azokkal a dolgokkal foglalkozni, amikkel a kortársaim? Miért nem jár az agyam a férfiakon? Miért kell ennyire önállónak lennem? Miért szeretek jobban egyedül lenni, mint másokkal?

***

Egyébként ma a kártyákról írok beadandót, és rájöttem, hogy utoljára karácsonykor voltam családi partin - azóta anyuék be is szüntették -, és akkor kártyáztam utoljára. Hiányzik. Ha valami, akkor ez hiányozni is fog: a sok zsírparti. A kaják és a többi már nem annyira. Szeretem azt a játékot. (Kiára letöltöttem egyet, de hát folyton nyerek, annyira könnyű - pedig ez a legnehezebb fokozat -, és így annyira unalmas...)

Kiskoromban hatvanhatoztunk, az is abbamaradt. Majd a sakk. És most a zsír. Mi lesz a következő?

***

Ma csak kicsit stresszes vagyok, kezd elegem lenni a beadandókból, a motivációs levelekből, a jövő heti zh-kból, a soron lévő államvizsgából, és úgy komplett mindenből és mindenkiből. Nyűgös vagyok. Az ágyamat akarom, a macimat, és az otthonomat... meg Anyut és Aput.

Sok mindenről szeretnék írni, de valójában semmiről sem fogok.

Fáradt vagyok.

Elegem van.

Unok mindent.

Jó, a meleget nem unom, annak örülök.

Igazából tök pozitív vagyok, most is már előre tudom, miket fogok csinálni, hogy minden meglegyen a tervekben, csak vannak azok a pontok, amikor egy-két dolog közbeszól.

A zumba ma legalább feldobott. És kaptam egy tábla csokit, és csak két sort ettem belőle, mert utána az agyammal rávertem a kézfejemre. És utána végig néztem az óráimon - a jegyzeteimhez tettem -, mert jó mazochista vagyok. De legalább meguntam a nézést és tényleg nem kívántam utána.

Meleg van, és a kajákat sem kívánom, ellenben nem bírok eleget inni. Helyes!

Vettem nyírfacukrot, a.k.a. xilitet. Nem bírja a szervezetem már az édesítőt, cukrot meg nem akartam venni, a méz pedig nem jó mindenhez. Szóval a xilit finom. Édesebb, mint a cukor, kb. feleannyi kalória van benne, és a glikémiás indexe is alacsony. Egy kicsit mentolos az íze, de az pont feldobja. Meglátjuk, erre hogy reagál a szervezetem, bár eddig csak örült neki. Az áráról egyébként ne beszéljünk.

Tegnap meghúzódott a csípőm, valószínűleg rossz tartásban álltam a 135 perc alatt, de kicsit megnyújtottam, és ma reggel jól keltem fel.

Ja, tegnap teát is vettem, mert már május van, és új hét, és leadtam a szakdogámat, és mert miért ne. Ez most oolong, az új kedvenc hétfő óta.

Igaz, hogy ez mind semmiség? Akkor jó.

U.i.: A vizsgáim között most már ott van a Záródolgozat és a Záróvizsga. Ohjaj!

U.i.2: Sosem gondoltam volna, hogy ilyet fogok mondani, de hiányzik a futás. Utoljára szombat reggel voltam, de azóta tornáztam a szobában, meg ma táncoltam. Holnap megyek, és a hétvégén is.

Csupán 135 percet álltam sorban, hogy le tudjam adni a szakdolgozatomat. Többre tippeltem, úgyhogy ez rekord. És még a 10-kor kezdődő órámra is simán beértem.

Persze dicséret illesse a TO-s néniket és egy bácsit, akik a 9-kor kezdődő munkaidejüket előrehozták negyed 9-re. Az a néni, akinél én voltam, még másfél óra után is mosolyogva fogadott bennünket, és így tényleg egy élmény volt.

Egyébként maga a procedúra: a gépen bepipálta a nevem, megnézte, hogy a szerzőségi nyilatkozatom bele van-e köttetve, egybevetette a lejelentett címet a jelenlegivel, adott egy pecsétet egy a sorban állás alatt kitöltött átvételi elismervényre, elmondta, hogy május 21. környékén rakják ki a záróvizsga időpontokat, és kijöttem. Ha három percet mondok minderre, szerintem sokat mondtam.

Csáó!

A legjobb az volt, hogy a sorban három töris lánnyal álltam, meg egy anyukával - akinek a lánya Moszkvában van erre a félévre, így az anyukája adta le helyette -, és nagyon jól elbeszélgettünk, jól telt az idő. Büszke vagyok magamra, amiért képes voltam társalogni és nem zárkóztam el. Pedig Virginia Woolfot vittem olvasni, egy oldalt sem haladtam. Majd máskor.

Lányok-fiúk, akkor most van az, hogy bort bontunk. (Bár még egyetlen egy utolsó ímélre várok tanárnőtől, de a bor már tegnap este óta be van hűtve...)

Elmosom a poharakat. És az sem érdekel, hogy még dél sincs.

A lényeg a lényeg, ugyebár.

Honnan szerzek dugóhúzót? Vennem kell egyet.

Lehetséges, hogy szómenésem van, mert minden nap traktállak benneteket a jelenlétemmel, de... itt vagyok, írok, ha akartok, olvastok, ha nem, akkor nem. Punktum.

A lényeg ma, hogy süt a nap, és remélem, most már tényleg kitart, és nem fog ingadozni. Hiszen tudjátok, hogy a kedvem is a napsütéses órák számával egyenes arányban függ.

Másrészt meg már tényleg csak a bevezetésem és a befejezésem hiányzik a szakdolgozatból, és átolvasáskor kimaradt esetleges részletek vagy eszembe jutások. Erre azt mondom, hogy "Végre", vagyis mondanám, ha nem megírhattam volna már rég. De tudjátok, azért halogattam, mert annyira egy nagy mérföldkőnek tartom, hogy minél távolabb akarom még látni. De már nincs messze, péntekre kb. készen lesz, hétfőn beköttetem és szerdán leadom. Legalább túl leszek rajta. Ki tippel, hogy milyen hosszú sor lesz az utolsó leadási napon, vagyis jövő hét szerdán? Szerintem kilométeres...

Sétáltam, fényképeztem - nem lettek olyan jók, hogy publikáljam őket -, teletömtem magam minden hülye édességgel (borzasztó stressz és női bajok!) - hétvégén tisztítókúrát tartok és utána vissza a normális kerékvágásba, bár így is jól érzem magam, csak tudom, hogy mihez vezetne az ilyenfajta életmódhoz való visszatérés. Na, azt már nem! Néha igen, állandóra soha!

Legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít!

Egyébként aki majd el akarja olvasni a szakdolgozatomat - szerda után bármikor bárkinek -, az valamilyen úton-módon jelezze nekem. Köszi! Dicséreteket meg nem várok majd érte, mert tudom én, hogy milyen...

Ma a konzulensem azt mondta, hogy az ELTE-n a magyar tanárira nem sokan jelentkeztek, pont a változások miatt. Tegnap mondtak nekik valami eredményt.

Ezt vegyem biztatásnak? De egyébként nem tudok semmi ilyesmiről. ;)

Ezen kívül meg sok sikert kívánt, és a következőkben már csak ímélben tartjuk a kapcsolatot, míg le nem adom a dolgozatot.

Furcsa egy újabb mérföldkőhöz érkezni, szokatlan, de majd beleszokom. Csak lennék már kész a dolgozattal, hogy utána őrölhessem magam az egy hét alatt megírandó négy beadandómmal. De lehetne már július 18. is, akkor kezdődnek a diplomaosztók.

Csak... lenne... már...

Elfáradtam.

Olyan édes ez a gyerek:

Ne kérdezzetek, ne érdeklődjetek, csak rúgjatok fenékbe. Kommentben gondolom, de a ti gondolati síkotokon is mehet, vagy ahogy gondoljátok. Az éter is megfelelő.

Köszönöm.

Azt hiszem, minden évben két hétig kellene ünnepelnem a születésnapom. Jó, ez csak 13 nap volt, de háromszor ültem meg. Először anyuékkal, aztán itt fenn, most meg a húgomékkal.

És kapott Kia egy tokot, én pedig egy hat darabos boros pohár szettet, hozzá egy vörösborral (szakdoga leadás után megisszuk!), a poharakat fel is avattuk, plusz egy karkötőt is kaptam, és a húgom tegnap este sütött nekem egy kókuszos tortát, és jaj, nagyon finom volt! A gyertya pedig olyan volt, amit nem lehetett elfújni, mert mindig újragyulladt. Megvicceltek, de nagyon. :D

És aztán voltak finom kaják is, Laci kitett magáért: argentin almaleves, rizs édes-savanyú szecsuánival, és tészta szójaszószos wookos zöldségekkel.

Van most már Arany János összesem is, mivel a húgomnál maradt egy miskolci könyvtári példány, és... eltulajdonítottam a bűnjelet.

Egyébként beszélgettünk is, nagyon sokat, és doktor Laci megállapította, hogy azért vannak kényszeres dolgaim, mert félek attól, hogy elvesznek tőlem valamit, valamint azért, mert itt fenn alig van privát szférám. És tudjátok, igaza van. Otthon ezekből a szokásokból alig van meg valami (az ágytakarónak egyenesnek kell lenni, kell zsepi a párnám alá és víz az éjjeliszekrényre - éjszakára, de más nincs otthon). Igazat adok neki. Meg mondta is, hogy vigyázzak, nehogy elhatalmasodjon rajtam a kényszeresség. Majd vigyázok. De ott lesz a nyár, amikor meglesz a saját terem, és akkor minden újra egyensúlyba kerül.

Különben meg gondoltátok volna, hogy 70 perc gyors tempójú sétával 500 kalóriát lehet elégetni? Ennyit sétáltam ma, és direkt mérettem Kia egyik programjával. Döbbenetes! Még ha nem is ennyit használtam fel, akkor is egész sokat.

A legjobb az volt, hogy nagyon nem akartam eljönni húgoméktól. Fél 11-re értem haza, de most talán nem sokára dőlök is az ágyba, holnap reggel meg megyek futni.

Ilyen volt egy 300. bejegyzés, pont jól jött össze.

Ma felráztam magam, és éppenséggel a szomszéd Meli miatt. De tényleg! Elkezdett reggelenként futni járni, és ma reggel mondta is, hogy hat percet kibírt egyhuzamban. Tudni kell róla, hogy nem éppen kis darab.

És ez elgondolkodtatott: hogy szerintem még életemben nem futottam le egyhuzamban hat percet. Talán csak még másfél éve a futópadon, de azt ne számoljuk bele, az tök más.

Úgyhogy most délután fogtam magam, bekapcsoltam a pörgős kis zenéket, raktam futós programot Kiára, és nekiindultam. És tudjátok, mi történt? 12 percet kibírtam egyhuzamban. Nem hatot, nem tízet, hanem TIZENKETTŐT. És akkor ott megfordultam, majd visszafelé kétszer megálltam. Hát, holnap - illetve holnapután, mert holnap este zumba - még tovább fogok futni!

Mondtam már párszor, hogy a futás nem az én sportom. Nos, ezt visszaszívom, mert tök jó! Persze a pályán körbe-körbe az tényleg nem az enyém, de itt a csatornaparton a zöld füvön az teljesen más tészta.

Egyébként ez a 12 perc másfél km volt. Kicsivel több, mint 3 km volt az egész (végül 25 percet futottam).

Szóval pénteken jobb leszek, és ügyes leszek, és oh, de még milyen szépen megcsinálom!

Na, ki fogad velem abban, hogy ősszel le tudok-e futni egy maratont (de legalább egy fél maratont)? Mik a tétek? :D

Ezt a bejegyzést tegnap este kellett volna megírnom, vagy akkor sem. Lelombozott a saját hülyeségem és izgágaságom, hogy másoknak ne okozzak kellemetlenséget: értsétek, hogy a hangpostámat akartam kiiktatni az új telefonomon, és neten azt olvastam, hogy csak a hangposta rutinok véghezvitelével lehet lemondani, de hát az úgy nem sikerült. Sikeresen lebeszéltem a keretemet... Aztán majdnem éjfél magasságában úgy gondoltam, regisztrálok ezzel is a djuice-online-ra, és ott meg egy gombbal kilőttem. No, igen.

A napom egyébként kellemesen jó volt. Jobb csak szikrázó napsütés esetén lehetett volna - majd jövőre. Kaptam ajándékot Diától: könyv és a képeken látható teásdoboz.

Ezen kívül írtam a szakdolgozatot - most már talán kezdek jól állni vele, bár tanárnő jogosan fog leszúrni. Meg amikor nővérem hívott, utána elmentem és vettem magamnak sütit, mert tényleg milyen már az, hogy a születésnapomon semmi süti - hiába ettem múlt héten tortát. Szóval lett egy mignon és egy Eszterházy tortaszelet. A mignonról ezentúl lemondok, totális csalódás volt (egy múltkori is), viszont a torta... imádom a diót.

Aztán végül este, ugye, színházba mentünk Diával, A dzsungel könyvét néztük meg.

Ha hiszitek, ha nem, a szám végig a fülemig ért, minden számot mormoltam a színészekkel, és olyan nagy kedvem lett volna felugrani a táncosokhoz és velük tartani ott fent. Újra gyerek voltam (közben két fiút leteremtettem, mert végig beszélték az első felvonást, és a végén Balu halálakor már hátraszóltam, hogy fejezzék be - következő felvonáskor nem is ültek mögöttünk). Annyira, de annyira jó volt, hogy az leírhatatlan. Nem is írom le. Ja, a tökmagos perecük nagyon finom volt. Nyami.

Másrészt meg a fura az egészben az, hogy facebookon csaknem 80-an írtak, nagyon sok embertől jól esett, de a végén már inkább teher volt. Olyanok is felköszöntöttek, akiktől abszolút nem vártam, és persze olyanok maradtak ki, akiktől meg természetesen jól esett volna. Ilyen az élet, nemde? (Ja, a legjobb, hogy bűntudatom van, mert van pár ember, aki felköszöntött, és én őket nem szoktam. Tudom, hogy hülyeség, és valószínűleg csak azért köszöntöttek fel, mert mindenkit fel szoktak, akinek látják a nevét oldalt, és nem is jelent számukra sokat, de én már csak ilyen vagyok.)

Szombaton még megyek húgomékhoz, meginvitált. Kíváncsi vagyok, milyen ajándékot talált ki... Már alig várom!

Kia és én pedig egyre jobban megismerjük egymást. Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete.

A szakdogás stresszem meg talán kezd fokozódni: éjfélkor aludtam el, aztán öttől az órát nézegettem, végül bő másfél órás forgolódás után felkeltem, és azóta is piszmogok. No, írásra fel! Adieu, mes amis!

Határozottan jót tesz a pénztárcámnak, ha direkt itthon hagyom. Igen, reggel direkt kiraktam, hogy még csak a legkisebb csábításnak se engedhessek vásárlás terén. És milyen jól tettem! Vagy mégsem?

Jól tettem, mert így a Müllerben megint csak szétnéztem, és nem vettem teát (a héten már kétszer vettem, továbbra is menthetetlen vagyok) vagy akármi mást. Ihletet kaptam arra is, hogy csak úgy vegyek valamit, de nem volt nálam pénz. És egy jó kis ok arra, hogy miért nem adtam egy kéregetőnek sem az utcán - mert szoktam.

Rosszul tettem viszont, mert ma véletlenül két órám is rövidebb lett a kelleténél, így lehetőségem lett volna elmenni az OTP-be és átíratni a telefonszámom, csak hát a bankkártyám a pénztárcámban volt. Továbbá elmehettem volna a Szabó Ervinbe is könyvekért, így holnap kell mennem. Oh, viszont az Egyetemibe el tudtam volna menni, mert a diákom nálam volt... Vagy nem, mert oda meg valószínűleg lejárt a beiratkozásom, ahhoz meg kell a személyi, ami megint nem volt nálam.

Így végül megúsztam, csak holnap kell mennem könyvtárba. De ki gondolta, hogy ez lesz?

Egyik szünetben neteztem, a másikban meg elsétáltam a Grundhoz - hétfőn elolvastam a felfelé úton A Pál utcai fiúkat (sokadjára), és eszembe jutott, hogy négy éve fent vagyok, de még nem mentem el a Pál és Mária utca sarkára. Hát, megtettem. Persze csak fiktíven játszódott ott minden, grund sem biztos, hogy volt ott, de akkor is szép volt. Tudjátok, milyen szentimentális vagyok.

Azt hiszem, ennyi. Nem sokára zumba, és eszméletlenül jó lesz. Már a buszon kedvem lett volna táncolni az egyik kedvenc zenémre.

Mégsem ennyi. (Zumba után vagyok, irtó jó volt, és Rita mesélt is arról bővebben, miket és hol csinált... húúú.) Nos, közben eszembe jutott, hogy a mai utolsó órámon a mellettem ülő csoporttársam megkérdezte, hogy lehetséges-e, hogy rólam olvasott egy cikket a neten. Én mondtam, hogy igen. Tovább nem kommentálta, csak éppen nekem volt fura, hogy ilyet kérdeztek tőlem. Lehet, hogy nem akarok híres lenni. Lehet, hogy nem akarom, hogy megjelenjenek rólam cikkek. És abba bele sem gondoltam, mennyi és ki mindenki olvasta el azt a cikket. Oh te jó ég!

Ma megvettem a születésnapi ajándékomat.

Egészen tegnap reggelig anyu és apu bot-, illetve kézi mixert akartak venni nekem - ez volt a kívánságom, nagyon jól tudnám hasznosítani a koliban mind a kettőt -, csakhogy a tegnap reggel megmásította.

Még valamikor fél hét előtt ránéztem a telefonomra, és semmi baja nem volt. Aztán néhány perccel később néztem volna, és nem mutatott semmit a nagy fehérségen kívül. Hívni lehetett, én is tudtam hívni, meg úgy általában mindent csinálni, de hát semmit nem látni. Egészen depresszióba estem, annyira szerettem azt a telefont.

Szóval a terv megváltozott, az ajándék telefon lett. Még jó, hogy múlt héten elszóltam magam: nem akarok okostelefont venni. Biztos besértődött a Nokiám. Még két éves sem volt, de ennyit írtak meg neki. Nyugodjék békében.

Tegnap a kocsiúton húgom mondta, hogy már igazán illene hozzám egy okostelefon, úgyhogy este azokra kattantam rá és kutattam. Ma pedig megvettem. Az árkádos üzletben az volt az utolsó - előtte egy másikban meg már nem is volt.

Így hát mostantól én is egy okostelefon-tulajdonos vagyok, beszippantott a gépezet. A kicsike egy LG Optimus One, és a neve Kia - mert nem NoKIA -, néha muszáj márkát váltani.

U.i.: A laptopom, ugye, még mindig Merci, a vízforralóm Szilvi, ezért a telefonom is kapott nevet (még egy telefonomnak sem volt eddig saját neve). Az első autóm meg egyszer majd Tiry lesz, így y-nal.

Na, hát a hajam igazából nem lett annyira szőke vagy világosabb, mint gondoltam vagy várható lett volna, viszont egyenletesen egyforma, nagyon jó a szín (jövő héten fel is vásárolok ebből a festékből, nem játssza el velem megint, hogy három hétig nem találok belőle sehol).

A hosszán kívül semmit nem változtattunk, mert a húgom úgy gondolta, hogy felesleges, ez éppen jól áll. Ja, miután megcsinálta, abszolút egyetértettem vele.

Ezen kívül fel vagyok köszöntve (nyolc nappal az igazi nap előtt, de akkor is ér). Sütöttem magamnak egy majdnem Hajdu-mama-féle diótortát (a rum hiányzott belőle, nem volt itthon, még aroma sem, de helyette került bele egy kis citromhéj meg vaníliaaroma - nem lett rossz, dupla szeletet vágtam be belőle). Kívülről amúgy abszolút úgy néz ki, mint mamáé hosszú évekkel ezelőtt. Volt ideje megérni, és mivel nem nagy torta, csak pici, már nem is sok van belőle. Elfújtam a zöld gyertyákat, kívántam is, aztán csak teljesül.

Egyébként meg motivációs leveleket írok, és két-három oldalban kell megalkotnom, miért akarok tanár lenni. Lehet, hogy a tavalyi egyik beadandómból kéne idézgetnem, mindjárt el is olvasom.

Végezetül meg cikk, amit nővérem már nagyon büszkén mutogat, úgyhogy akkor most talán már én is. Még vagy másfél hónapja írtam nekik, hogy mi történt velem, aztán nemrég visszaírtak és válaszolnom kellett néhány kérdésre, meg küldenem képeket, és miután engedélyeztem a cikket, most került ki. Nem tudom, azt hittem, jobban fogom érezni magam tőle, de egyelőre nem annyira, sőt, inkább talán egy picit frusztrál is. Mindegy, sok esetben ellenkezőleg működöm, mint kéne, ehhez már hozzászoktam. A lényeg, hogy van egy ilyen is.

Most pedig megyek és kúrálom a megfázott húgomat. Tee-time.

Ma reggel felkeltem, és a tükörből egy vörös oroszlán nézett vissza rám. Igen, tegnap este hajat mostam, és igazából nem volt időm törődni vele, úgyhogy ezért állt így. De tök jó volt, és most rá is jöttem, hogy talán valami göndör fazont kéne vágatni belőle holnap, amikor a húgom csinálja. Na, majd konzultálok a fodrászmesternőmmel erről.

Másrészt meg látszik, mennyire más a gondolkodásom, ha jó a hangulatom, ha itthon vagyok, ha süt a nap. Ezek nagyban befolyásoló tényezők számomra.

Hiszen elgondolkoztam azon, hogy... Igen, igen, Kedveseim, már megint a fogyókúra, de most ezer százalékkal jobb színben.

Szóval rájöttem, hogy valószínűleg elégedett sosem leszek a testemmel, mert azt elrontottam akkor, amikor meghíztam, és nem akkor, amikor lefogytam. Persze lehet még alakítani rajta, és teljes bedobással rajta is leszek, de egyszerűen csak el kell fogadnom, hogy sosem leszek topmodell, ahogy olyan alakom sem lesz (vagy ki tudja?), mint egy sportolónak. Így máris könnyebb.

És akkor most egy kis képtörténelem.

Valószínűleg ennél a képnél tudatosult bennem először, hogy "basszuskulcs, hát jól nézek ki!", noha időközben az agyam megfeledkezett erről a tényről. Ez tavaly augusztus 11. Akkorra túl voltam a 12 hetes turnuson, és nyáron ugyan nem fogyóztam (elviekben, mert gyakorlatilag igen), viszont minden nap tornáztam valamit, úgyhogy alakítottam a testem, és szerintem ez meg is látszik. Az izmos vádlimba egyébként már akkor szerelmes voltam, most meg még néhány másik testrészembe is. :P

Amúgy amikor először láttam, hogy kezdek máshogy kinézni, az kb. tavaly május, és a Szabó Ervinben a bejáratnál a tükörben láttam valakit, aki nem tudtam, hogy kicsoda, de furcsamód ott állt, ahol én... Szóval csak én lehettem, nem pedig egy ikertestvér, csupán az agyam még nem tudta hova kötni.

Ez a másik kép, aminél már elhittem, hogy jól nézek ki. Azóta a nadrág egyébként egy nagyon picit nagy, de még hordható, a felsőben sem érzem magam annyira jól, de azért hordani fogom. Ez szeptember 10., a helyszín pedig a koliszobánk ajtaja előtti tér, és aznap nagyon jól éreztem magam a szülinapos húgommal. Mennyi mindent csináltunk!

Ez újra augusztus 11., de nem az a lényeges, hanem a mosoly. Az év 364 napján (szökőévben 365) szeretnék így mosolyogni, a maradék egyen meg megengedem magamnak a búskomorságot. Jól érzem magam, akkor miért ne tehetnék így? Így vagyok én, és mértékletes szomorúsággal minden megoldható.

Amúgy ezt a képet valahogy be kéne építeni a háttérbe, elvégre mosolytó a nevem... Lehet, a blogot is át kéne keresztelni...

Ez megint egyszerűen csak "mosolyogjunk és hülyéskedjünk, de érezzük jól magunkat!"-kép október 30-ról. Ezt is imádom, bár biztosan láttátok facebookon, elég nagy közönséget hódított meg. Következő halloweenkor valami másik boszisat találok ki. A kép eredeti címe egyébként: "A Roxfortig meg sem állok!" Hát nem is. :D

A kabát nagyon jó választás volt (örök hála ügyvéd Melinek, amiért ajánlotta a boltot), jól érzem benne magam, és már most nem lila sállal, de felváltva kendőkkel hordom (tegnap kaptam anyutól megint újabb kettőt, így lassan lesz egy tucat), ha hűvösebb az idő, és ha szoknyát veszek fel, akkor nem is látszik, hogy van rajtam szoknya, olyan hosszú. Mellesleg itt a képen sincs rajtam szoknya, mert szoknyában nem tudtam megnyergelni a seprűt, hát még ugrálni vele. :D

Ezt annyira nem szeretem, de a mihez tartás végett. Itt olyan 90 kiló voltam, harminccal több, mint most vagyok. Sosem akarok visszajutni oda, jóllehet a részem marad. 2008 augusztusa.

Próbáljátok meg elfelejteni ezt a lányt, én már nem is ismerem. Azt hiszem, egy év után sikerült végre megszoknom a saját, jelenlegi valóm és képem. Mit ne mondjak: ideje volt már! Tudom a méreteimet - talán ez is ébresztett rá. Nem könnyű megszokni, hogy XXL-es ruhák helyett az S-est vagy M-est kell próbálni és megvenni.

Örülök magamnak. Most már csak azt a fránya 56-ot kell elérni, de az is meglesz, és óriási lesz a boldogság. Megmutatom ugyanis a kedves Sorsnak, hogy be tudok neki mutatni, és be tudom bizonyítani, hogy sokszor nincs igaza. A végén úgyis én nyerek, persze már így is éveket és minden mást nyertem, de nincs is jobb, mint megmutatni, hogy többre vagyunk képesek.

Az étkezési szokásaimmal pedig nincs és nem is lesz semmi probléma, mert egyszerűen azt eszem, amit szeretek, és akkor, amikor kedvem tartja, és annyit, amennyire szükségem van. Ezt észben kell tartanom, hiszen nincs szükségem segítségre. Pont.

Tudjátok, tegnap este egyszerűen csak jó estém volt. ;)

Legközelebb új hajjal és színnel és képekkel jelentkezem. Addig is élvezzétek a napsütést - itt legalábbis süt és jól teszi.

U.i.: A képek kattintásra megnőnek, de gondolom, ezt azért már tudjátok... :D

U.i.2: Ugye, hogy érezhetően más hangulatú ez a bejegyzés? Jobban tetszik, mi? Helyes, mert nekem is.

U.i.3: Mondtam már, hogy imádok blogolni, írni nektek és gondolkodni magán a bejegyzés felépítésén? Mert nagyon-nagyon szeretem ezt csinálni.

Csak azért írok, hogy nyugodtan rámunhassatok, hiszen már megint egy: itthon ejjdejó-féle bejegyzés lesz. Pontosan.

Szóval itthon ejjdejó! Már csak maga a tudat, hogy megérkeztem, az felvillanyoz. Jelenleg fülig érő mosollyal ülök és írom a mondatokat, de persze ehhez egy nagyon jó olvasmányélmény (Jean Webster: Kedves Ellenségem!) is nagyban hozzájárult.

Nyílnak a tulipánok, nárciszok is lesznek, apával pálinkáztam (nem ittam, csak finom dolgokat szállítottam hozzájuk, úgyhogy utána nézelődtem a pincében), anyával beszélgettem, finom volt az ebéd és egyelőre még az idő is jó. Plusz a hátsó udvart apuék elpakolták, és még meg kell barátkoznom a tiszta látvánnyal. Virágoznak a fák, a bokraink, a sövény is rügyezik. Csodálatos.

Volt egy Jillian is, meg attól annyira felvillanyozódtam, hogy egy kis rögtönzött hastáncot is csaptam a tükör előtt azt követően - azt hiszem, kezdek elájulni magamtól, talán kezdek elérni egy olyan pontot, amikor már majdnem tökéletesen elégedett vagyok magammal. Azért még várjunk egy picit.

Megint lesznek kiskutyáink. Szegény Blöki már elég idős, úgyhogy talán egy vagy kettő lesz neki, de kiskorukban mindig olyan cukik, olyan zabálnivalók.

Hétvégén hajfestés (most tényleg szőkülök, remélhetőleg agyilag nem), hajvágás, és elvileg rögtönzött osztálytalálkozóra is megyek, ahol határozott szándékom mindenkit elkápráztatni.

Azt hiszem, most valamitől hirtelen megnőtt az önbizalmam. Oh, hát akkor kiélvezem, amíg itt van!

Legyetek jók, minden jót!